A biai Bagolyvár

Nem volt villanyáram, nem volt vízhálózat, a WC az udvaron és egyelten kút volt öt családra. Mégis mindenki örömmel emlékszik a boldog évekre, melyet az Ürge-hegy alján, a Gesztenyésben álló Bagolyvárban töltöttek. Az épület sajnos már nem áll, így az emlékekből próbáltam felidézni az ottani életet.

A 19. század közepén Biától délre több nagyobb urasági bánya működött, ahol külszíni fejtéssel puha, szarmata mészkövet termeltek ki. Az Ürge-hegy oldala a ma Országház kőfejtőnek (máshol Gesztenyés-kőfejtőnek) nevezett bánya a Metternich család birtokában volt. Úgy tudni, a Biáról rendelt köveket ebből a kőfejtőből szállították az Országház építéséhez, ezért az elnevezés. A termeléshez számos kiszolgáló épületre volt szükség, melyek nyomait még ma is felfedezhetjük az erdőben. Valószínűleg a bányához tartozhatott a fejtéstől kb. 150 méterrel észak-nyugatra álló épület. A régi térképeken Sándori-majorként szereplő épület XIX. századi kataszteri térkép alapján egy körülbelül 500 négyzetméteres kő épület volt.

A ház részleteiről számos későbbi fotó fennmaradt, és a volt lakók elmondásából is tudjuk, hogy nagy belmagasságú, masszív épület volt, 50-60 centi vastag mészkő falakkal, erős, több helyen dupla fagerendákkal, és egy csodaszép oszloppal. A Biai Tájvédő Kör elnöke, Tüske Emil barátom 2007 májusában több felvételt készített az oszlopról, mert már akkor is foglalkoztatta az épület múltja.

Emil úgy véli, nem tipikus cselédház lehetett – az oszlop nem erre utal –, inkább a bányához tartozó igazgatási vagy ellátó épület. Az biztos, hogy többször átépítették, az sem kizárt, hogy a külső homlokzat is változott, mert az akkori építésre inkább a két oszlop volt jellemző, mint például a Pátyon ma is álló, 1820 körül épült egykori tiszttartói lak esetében. Erre utal egy fényképrészlet is, amin a lehulló vakolat alatt mintha egy oszlopmaradványt lehetne felfedezni. Hogy ez csak fikció, vagy van alapja, azt sajnos, már soha nem tudjuk meg.

Talán a legutolsó fotó Bagolyvárról (fotó: Tüske Emil)

Viszont az előzmények keresése közben a Sándor Metternich kastély építészettörténeti kutatása dolgozatban érdekes fejezetre bukkantam, ami árulkodik az épület múltjáról, és megerősíti a bányához kapcsolódó funkciót: „1874-1875-ben gróf Sándor Móric felperesként felszámoltatta a Bián működő Gerenday-féle emlékmű és építési anyag részvénytársulatot annak tartozása miatt. Az Rt. elnöke, Henszlmann (Henzelman) Imre neves művészettörténész volt. Hoblik Adolf tinnyei ügyvéd képviselte a grófot, aki ekkor Bajnán lakott. 1874-ben Bián a kőbányában tartott árverésen kőfejtéshez szükséges eszközöket és faragott köveket árvereztek el, melyek nagy részét Hoblik vette meg a gróf megbízásából. 1875. szeptember 25-én a „ gróf Sándor Móric nevén álló A.I. alatti nemesi birtok 622. 624. 626. h. r. számú Ürge-hegy aljáni szántó, illetőleg legelőjén felépített a Gerenday-féle emlékmű és építési anyag részvénytársulattól lefoglalt, telekkönyvezetlen házat, ill. felülépítményt” árverezték el. A 2000 forintra kikiáltott kőből és vályogból épített, zsindellyel fedett, három szobából, konyhából, kamrából álló ingatlant az egyedül megjelent Hoblik vette meg a gróf javára 2001 forintért.”
PML VII. 1. C. Telekkönyvi iratok 1872-1944. 858. doboz. Bia, 1875

Úgy tudni, hogy a Metternich család cselédei is laktak benne, az épülettel szembe voltak a lóistállók (talán ez látszik a fenti térképen). A háború előtt komoly közösségi élet folyt a Gesztenyésben, mulatságokat, majálist, szüreti mulatozásokat tartottak ott a biaiak. Konkrét információk csak 1930-es évek közepéről vannak, amikor Wagensommer István akkori jägert (erdőgondnokot), a Szomor melletti Gyarmatpusztáról azért vezényelték ide, hogy a bajnaihoz hasonló muflonparkot létesítsen Bián. A Wagensommer család és Horváth István méhész családjaikkal együtt laktak az épületben. Ekkor a ház belső elosztása még igen egyszerű, szimmetrikus elrendezésű volt. Egy nagy közös konyhából állt, amiből két irányba nyílt egy-egy szoba, ahol a szülők aludtak. Ebből nyílt mindkét oldalon egy szoba és egy belső kis kamra. A jobb oldali lakrészben laktak Wagensommerék, a balban a Horváth család. Rengeteg állatuk volt, tehén, sertés, 50-100 tyúk.

A háború idején a szovjet hadsereg lovaskocsis katonáit szállásolták el a házban. Ők idősebb, vallásos katonák voltak, az asszonyokat nem bántották, a gyerekekkel pedig határozottan jó viszonyban voltak. Két hónapig állt itt a front, a környék és a jószágok megsínylették a folyamatos katonai mozgást. Még a méhek is áldozatul estek. 1944–45 telén a Szovjet katonák minden váltás után feltörték a kaptárakat a lépes-méz miatt, így Horváthék méhei majdnem mind elpusztultak. Csupán néhány kaptárat sikerült elrejteni Wagensommerék belső kamrájában pokrócok és egy nagy halom szalma alatt. Erre vigyázva egész télen a fűtetlen szobában itt aludtak a gyerekek. A front elvonulásával a kamasz Wagensommer gyerekek, Jóska és Pista 1-1 kaptárt kaptak ajándékba a megmentett 12 kaptárból, ezzel indították el családi méhészetüket. Mára az utódok több mint 120 méhcsaládot kezelnek. Később Horvát István a Bicske melletti Csabdira költözött, és a negyvenes évek végén Wagensommerék is beköltöztek a faluba.

Fénykorában így nézet ki a Bagolyvár

A ház a háború után állami tulajdonba került, de a terület tulajdonviszonya egészen érdekesen alakult. Próbáltam kibogozni, de inkább feladtam. Az biztos, hogy a Budavidéki Állami Erdő- és Vadgazdasághoz tartozott, majd az 1989-es összevonás után a Pilisi Állami Parkerdő Gazdaság fennhatósága alá került, melynek a jogutódja a Pilisi Parkerdő Zrt., amely máig is a terület tulajdonosa. Az épület belső felépítése tagoltabb lett. Öt darab, komfort nélküli, 2-3 helységes lakrészt alakítottak ki, amit a későbbi lakók még tovább módosítottak. Valószínűleg egy időben az összes lakást össze lehetett nyitni, mert több helyen voltak befalazott ajtók. Hogy ezeket a belső átalakításokat ki végezte és pontosan mikor, azt nem sikerült kideríteni. Az biztos, hogy a hatvanas évek elejétől egészen 2008-ig több család élt a házban.

A régi lakók egy részét sikerült megtalálnom, akik meséltek a hetvenes, nyolcvanas évekbeli bagolyvári életről.

Kiss Sándorné édesanyja férjét Shrobák Dezsőt tartja karjában, mellette lánya Kiss Tünde. 1974

Azt gondolnánk, hogy nem lehetett könnyű vezetékes víz és villanyáram nélkül, petróleum lámpa világítás mellett élni, mégis egyöntetűen minden lakó nagy örömmel emlékszik az ott töltött időkre. Gyönyörű szép, csendes, nyugodt hely volt, rálátással a sziklákra a csodálatos gesztenyefák szomszédságában. Kiváló közösség alakult ki, jóban-rosszban összetartottak, segítették egymást. Esténként kiültek a ház elé beszélgetni, a férfiak kártyáztak, a nők kézimunkáztak. Egy nagy család volt. Ők nevezték el a házat is Bagolyvárnak, de sokan erdészeti lakásként, erdészházként, majorságként is ismerték. A címe Kőbánya utca 1. volt.

Kezdetben Itt lakott:
– Varga Lajos és családja,
– Kakuk Sándor és családja,
– Farkas Béla és családja, majd Herman Jánosék költöztek helyükre
– Kis Ernő és családja
– Kiss Sándor és családja
később: Szabó Gyula, Egervári József, Soltész János, Támba István

60-as évek. Kiss Sándor és Kakuk György

A lakók innen jártak dolgozni, a termelőszövetkezetbe, a tatai halgazdaságba, vagy az erdészet alkalmazta őket. A gyerekek a biai iskolába jártak kerékpárral. Szolgálati lakásként működött, de volt, aki egy ideig lakbért fizetett a termelőszövetkezetnek. Az erdészet dolgozóinak nem kellett fizetniük.

60 év különbség

A háztól körülbelül 20 méterre – az oda vezető út mellett – volt a jó vizű kút, ami az ivóvizet biztosította. Mellette voltak az ólak. Volt, aki disznót, lovat vagy szamarat is tartott, de sok volt a szárnyas is. Minden házhoz konyhakert, gyümölcsfák és szőlő is tartozott. A ház mellett nagy téglával kirakott pince is volt.

Másra nem, de a villamos áramra egyre égetőbb szükség volt. A hetvenes évek közepén befizettek az erdőgazdaságnak, elektromos hálózat építésére. (1981-ben építették ki a hálózatot Pecatón.) Két oszlopot kellett volna felállítani, de sehogy nem akart elkészülni. Öt év múlva aztán visszafizették a pénzt. Az elektromos áram hiánya miatt többen elhagyták a Bagolyvárat. Vargáék és Farkasék után 1981-ben Kiss Sándorék is elköltöztek, ők a közeli sertéstelepre. Farkasék lakrészét egy ideig lezárta az erdészet, a Kiss Sándorék részéből lomtár lett. A ház nem maradt üresen, az ott maradt lakók (Kakuk család, Kiss Ernőék) később szobákat nyitottak egybe. Az élet folyt tovább, az utolsó időkben az eredeti lakók gyerekei, unokái laktak ott.

Rekonstruált alaprajz a 70-es évekből

A kétezres évek elejére egyre nagyobb nyűg volt a Pilisi Parkerdőnek a romló állapotban lévő épület. Költeni nem akartak rá, nem volt tervük az épület fenntartására. Az akkori lakóknak hivatalosan nem volt jogalapjuk az ott lakásra, mert nem maradt fenn semmilyen régi szerződés. A tulajdonos bíróságra vitte a dolgot, és hamar megjött a felszólítás. Az épületet utolsó lakója, Kakuk Sándor unokája, Támba István 2008-ban volt kénytelen elhagyni a Bagolyvárat.

A légifotó 1965-ből és ami ma még fellelhető

2011-ben az épületet a Parkerdő megbízásából egy szomorú napon elbontották. Tüske Emil mesélte, hogy a bontást ugyan nem látta, de a szép oszlopot külön kezelheték, három darabban volt lerakva a kerítés mellé, szállításra előkészítve. Aztán eltűnt az is. Ma már csak egy domb áll a ház helyén, mellette a pincét és a kutat lehet megtalálni a bozótosban.

2011. szeptember 20-án már nem állt a ház

Amíg állt, én is csak egy romos háznak tartottam, egy érdekes helyen, de most, hogy megismertem múltját, tudom, hogy pár éve elveszett valami a Gesztenyésben. Egy nagyon érdekes, több mint 150 éves helytörténeti érték tűnt el nyomtalanul, és vele együtt számos szép emlék – talán a biai kőfejtés utolsó mementója is. Nagyon nagy kár érte. Béke poraira.

A cikk megírásában hálás köszönet a volt lakóknak és azok hozzátartozóinak. Köszönet Wagensommer Józsefnek, Kiss Sándornénak, Támba Istvánnak és Fejes Áginak, akik rengeteget meséltek a ház múltjáról, fotókat ástak elő és segítettek elkészíteni a volt alaprajzot. Elnézést, hogy szinte minden nap zaklattam őket kérdéseimmel. Köszönet Kakuk Györgynek az értékes fotódokumentumokért. Külön köszönet Tüske Emilnek, aki mindig is szívén viselte Bia és Torbágy helytörténetét.

Képgaléria:

3 hozzászólás

  1. Kiss Sándorné szerint:

    Nagyon szépen köszönjük, az ott lakók nevébe.

  2. Zalavári Sándor szerint:

    Gratulálok. Szép munka.

  1. 2021. 02. 21.

    […] A biai Bagolyvár […]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük